Mostanában, hogy blogot-vlogot-facebook oldalt vezetek, sok levelet kapok anyáktól, akik tőlem kérdeznek, segítséget kérnek, vagy csak érdeklődnek, nálam mi hogyan zajlott.
Egyáltalán nem értem, hogy tudott ilyen gyorsan elszaladni ez a 15 hónap… Mindenesetre én lettem az, akinek már tapasztalata van, akivel már megtörtént ez-az, aki mesélhet és tanácsolhat. Ez pedig eszembe juttatta, miket tanácsolnék a 15 hónappal ezelőtti önmagamnak…
1. Újszülöttel az élet nem felhőtlen boldogság
Időre van szükségünk, hogy belerázódjunk az új élethelyzetbe. Hiába hiszi azt bárki is, hogy ösztönösen fog tudni mindent, el kell keserítsem: nem így van.
Nem ciki hibázni, nem ciki félni, nem ciki aggódni. Minden családban ugyanaz a forgatókönyv, csak ezzel senki nem dicsekszik el. Mindenki elront ezt-azt, mindenki aggódik, mindenkiben tombolnak az érzelmek, száguldoznak a gondolatok, másodpercenként fogalmazódnak meg kérdések.
Egyet megígérhetek mindenkinek: ez csak átmeneti 🙂
2. A baba jól fog lakni!
Ciciből vagy üvegből – legyen az anyatej, vagy tápszer, akár mindkettő – a baba fel fog nőni. Bárhogy is alakul, bármilyen okból is, ne pazarolj energiát a felesleges bűntudatra! A babád egészséges, és ez az, ami számít.
3. “Abban a pillanatban, hogy megszületett…”
Csillapíthatatlan izgalommal vártam a pillanatot. A pillanatot, amikor végre megpillantom. Mikor gyűrött kis testét a karjaimba helyezik; mikor a bőrömön érezhetem kis teste melegét, hogy aztán együtt összebújva pihenhessük ki a szülés és születés fáradalmait. Romantikus félhomály, csend, és mérhetetlen boldogság romantikus képe rajzolódott ki lelki szemeim előtt.
Ebből aztán semmi nem valósult meg.
A műtő vakító fénye, az a röpke pár másodperc, amíg megcsodálhattam őt, a testkontaktus teljes hiánya, a kiüresedés, a csalódottság, a sikertelenség érzése kerített hatalmába és az, hogy nem szeretnék mást, csak pihenni. Persze, megvolt az első pillanat, a könnyek, hogy végre itt van ez a gyönyörűség, és ő az én gyönyörűségem… De aztán? Aztán semmi. El kellett telnie egy napnak, mire végre felfogtam úgy igazán. Nem ésszel, hanem szívvel. Amikor már nem kellett emlékeztetnem magam, hogy ő az enyém, hanem tényleg könnybe lábadt a szemem, mikor reggel újra találkoztunk.
Idő. Adj magadnak időt!
4. “Az első év a legnehezebb…”
Na, ez nagy kedvencem. Ti is találkoztatok már ezzel az ellentmondással? Amíg az első évet tapossátok, próbáltok túlélni, addig biztos, hogy minimum százszor elhangzik innen-onnan az ominózus mondat: az első év a legnehezebb, idővel könnyebb lesz.
Aztán, amikor majd letelik az a bizonyos intervallum, ami oly nehéz ugyebár, akkor újabb klisé következik: Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond.
Oké, köszi…
Csukd be a füled!
5. A segítség nem egyenlő a gyengeséggel
Jó pár kemény hétbe telt, mire először ki mertem jelenteni, hogy egyedül nem megy. Ha előbb beismerem ezt magamnak – ami egyébként egyáltalán nem szégyen! – akkor megkíméltem volna magam egy csomó bosszúságtól. Tény ugyanis, hogy egy csecsemő mellet nemigen könnyű minden téren egyedül helytállni.
Mikor pedig ezen a “kudarcon” sikerült túllendülnöm, jött a következő dolog, amivel ostorozhattam magam: elfáradtam. Szükségesnek éreztem, hogy egy olyan éjszakám legyen, amikor tutira mélyen alhatok végre, különben becsavarodok. Utáltam magam azért, mert így érzek, majd utáltam magam azért, mert “milyen anya az ilyen, aki lepasszolja a kisbabáját..”
Hogy milyen? Okos!
Mára már Lini átlag kéthetente a nagypapájánál tölt egy éjszakát, amikor én végre leereszthetek. Ez kell. És ettől a legkevésbé sem vagyok rossz anya, sőt!
6. Rohan az idő
Tudom, nagyon elcsépelt, de egész egyszerűen igaz. Élj meg minden pillanatot, mert visszatekintve minden bosszankodásra pazarolt időt bánni fogsz, mert annyival is kevesebb jutott a csodálatos kisbabádra!
7. Köss békét magaddal
15 anyaként eltöltött hónappal a hátam mögött sok dolgot megtanultam már, így például azt is, hogyan békéljek meg néhány ténnyel.
Megbékéltem azzal, hogy az életem röviddel ezelőtt még mennyire más volt. Mikor még akkor keltem és feküdtem, mikor kedvem tartotta; azt csináltam, amit akartam és akkor, amikor akartam. Megbékéltem azzal is, hogy császármetszésem volt, és hogy nem sikerült anyatejjel táplálnom őt. Elfogadom a tényt, hogy a testem már nem a régi, és nem is lesz már olyan. Sőt, nem szégyellem magam azért sem, amiért néha fáradt, fásult, rosszkedvű, bosszús merek lenni…
Egy év alatt sok nehézségen kellett túllendülnöm, de egyetlen percét sem bánom, mert ezekkel a tapasztalatokkal csak több lettem. Ezeket adom most tovább bízva abban, hogy célt ér, és segítségetekre lesz.
És csak most jön a java – dackorszak, óvoda, és sok más 🙂
inspiráció innen
De aranyos vagy! Köszönöm az elismerő szavakat 🙂 :*
Ismerős helyzetek, bár nálunk már pár év eltelt azóta, de jól leírtad, jó volt olvasni immár visszaemlékezve és anno is jól jött volna, ha ezeket elmondja/leírja nekem vki…milyen sokat segített volna.