Mindannyian tudjuk, hogy az utóbbi évtizedekben óriásit változott a világ.
Mi már egészen másképp éljük meg a várandósságunkat, és az anyaságunkat egyaránt, mint az édesanyáink.
Az orvostudomány fejlődésével alaposabbá, és biztonságosabbá vált a terhesgondozás, ami természetesen egyrészt jó, mivel folyamatosan szemmel van tartva baba és mama egyaránt, aminek köszönhetően rengeteg rendellenességet ki tudnak szűrni időben, illetve az anya biztonsága is biztosítva van. Másrészről viszont az a helyzet, hogy a sok vizsgálattal sok aggodalom is jár, hiszen minden alkalommal lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy kimondja végre a doktor, hogy “minden rendben van”.
Mégsem nyugszunk.
Hazaérünk, és első dolgunk, hogy felcsapjuk az internetet, és a leleteinkre írt információk alapján próbálunk öndiagnosztizálni, aminek MINDIG rossz vége lesz. Mindig találunk valahol valakit, akinek ezzel az eredménnyel beteg gyereke született, vagy ő magának lett valami problémája. Biztos, hogy ha attól félsz, nem tudod majd természetes úton megszülni a babádat, és próbálsz erre utaló jeleket keresni a neten és magadon, akkor meg is fogod találni azt a cikket vagy fórumbejegyzést, ami bebizonyítja, hogy “igen, tudtam, ott a baj, nem tudok szülni”.
Ez pedig igazán csak a gyermeked születése után tetőzik!
Bármiben lefogadom, hogy te is minimum hat várandós-anyukás csoporthoz csatlakoztál már az első pozitív teszt után a facebookon, és hatvanféle baba-mama oldalt tetszikeltél, hogy nehogy véletlenül valami kimaradjon, és ne tudj majd ezer százalékosan helytállni anyaként. Ezzel nem is lenne baj, hiszen milyen jó ugye, hogy mindent megbeszélhetünk a sorstársakkal, és kellőképpen felkészülhetünk mindenre, ami ránk vár(hat).
De a dolog nem ilyen egyszerű.
Egymás segítése helyett egymás hergelése válik szokássá ezekben a közösségekben – tisztelet a kivételnek persze – és fokozatosan változol át boldog kismamából rettegő idegronccsá.
A “kinek mekkora a pocakja” kérdést szülés után felváltják a dicsekvő és bezzegelő posztok mamitársainktól, mert az övé már bizony félnaposan bilibe csinál, és a tiédnek is már biztosan réges-régen el kellett volna indulnia, egészen biztos lehetsz benne, hogy valami nem normális a csemetédnél, s te leszel a világ legrosszabb és legfelelőtlenebb anyukája, hogy nem vetted észre, hogy 15 hónaposan már verset kéne szavalnia annak a gyereknek.
Őrült kutatásba fogsz az interneten, és próbálsz megoldást találni “A problémára”.
Találsz is.
Lehetőségek egész tárháza áll rendelkezésedre fejlesztő feladatokkal, mondókákkal, ilyen-olyan módszerekkel, szakértői elérhetőségekkel, könyvajánlókkal, “filléres” fejlesztő-beszélő-ugráló-énekelő játékokkal.
Egy dolgot felejtesz el: a gyermekedre figyelni
Hahó!!!
Ott egy kis ember, aki egy önálló kis élet, akinek semmi másra nincs szüksége, csak RÁD! Rád, aki stabilitást, nyugalmat, megfelelő körülményeket tudsz teremteni neki ahhoz, hogy boldog, kiegyensúlyozott életet tudjon élni! RÁ figyelj, és magadra! Ne arra, hogy más hogy éli a – ki tudja mennyire valódi – életét a közösségi oldalakon!
TE látod, hogy mennyire van rendben a kicsid, senki más, ez pedig nem azon múlik, hogy 7 vagy 9 hónaposan tanul-e meg önállóan ülni! Ne felejtsd el, hogy ezerrel száguld az idő, és hamar eljön az a pillanat, amikor rájössz, hogy elszúrtad… Ne juss el idáig!
Hidd el, hogy ha odafigyelsz a gyermeked igényeire, és időt szánsz az összhang megteremtésére, semmi probléma nem lesz vele. Ne keresd benne a hibát, azt, hogy mit nem tud. Nézd azt, hogy miben jó ő, akár kicsi, akár nagyobbacska. Első pillanattól kezdve egyéniség, tudata van, lelke van, és olyan ő, mint senki más. Ha te azt látod, hogy boldog, kiegyensúlyozott, egészséges, akkor teljesen mindegy, mikor fordul először az oldalára és vissza. Teljesen mindegy, hogy a szomszéd gyereke már régen szalad, miközben a tied még csak lábra sem állt ugyanennyi idősen.
Minden problémára te vagy a megoldás, semmilyen fejlesztő játék nem helyettesít téged és semmilyen internetes fórum nem helyettesíti sem az anyai ösztönöket, sem a gyermekorvost.
Ne hagyd, hogy belesodródj ebbe az árba és elfelejtsd élvezni az életet, mert úgy szaladnak el az évek, hogy észre sem veszed. És sosem érted majd, hogy mit rontottál el, mikor annyi mindent próbáltál megtenni a gyermeked boldogsága érdekében.
Egy dolgod van: szelektálni. Kiszórni a felesleges negatív információrengeteget, és leülni a szőnyegre a gyermeked mellé legózni.